A gyermek egyik legerősebb ösztöne a mozgási vágy, amely majdnem egy időben jelentkezik lelkének legelső megnyilatkozásával. A család, mint közösség, amely legközelebb áll a gyerekhez, mohó szeretettel hordja össze az apróság játékait, és gyönyörrel szemléli az avval való foglalatosságait.

Az iskola bizonyos fokig teret, lehetőséget ad a játékra, de azt a népi bölcsességet, hogy „csak ép testben lakozik ép lélek”, bár folyton hangoztatja, igazán  nem tudta megvalósítani, meggyökereztetni az oktatásban.
Mára már az óvodai nevelésben is sok helyen átvette szerepét a különböző, látszólag hasznos, de ebben a korban még eredménytelen tanfolyamok sora.

Minden nevelő tanulja, és tisztában is van a test és a lélek kölcsönhatásával, hogy az egyiknek a kizsákmányolása okvetlen maga után vonja a másik hanyatlását.
Valamiért azonban a gyakorlatban, a tanmenetekben ez nem érvényesül, és egyre inkább látszik, hogy felborul az eddig meglévő kényes egyensúly is a test kárára, és ez visszahat a lelki, szellemi tevékenységre. Szánalmas és elkeserítő, mikor a gyerekeket megfosztják a természetes mozgás lehetőségétől, vagy súlyosabb esetekben rabok módjára sétáltatják őket az óraközi szünetekben.
Az a baj, hogy a gyermekek, a fiatal, vagy akár idősebb felnőttek is alapvető „mozgáskorlátozottságban” élik le az életüket.

Ez az egyik oka a ma oly elterjedt disz-ez, az, amaz hiányosságoknak!

I. rész